3. fejezet~ Fájdalom

Minden idegen, azt sem tudtam hova megyek pontosan. Lassan sötétedni kezdett, szívem a torkomban volt, úrrá lett rajtam a pánik. Viszont túl makacs voltam ahhoz, hogy visszaforduljak; és vele töltsem az éjszakát. Akkor inkább bolyongok itt, és rábízom a véletlenre a következő órákat.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de éreztem, hogy lábszáram szörnyen fáj, ahogyan bokám is. Alig láttam valamit, hisz a nap már rég eltűnt az égről.
Letelepedtem az egyik fa tövében, s vártam hogy elnyomjon az álom. Egyszer-kétszer felriadtam a körülöttem lévő zajokra, de végül elszunnyadtam.

~Reggel~

Hátamat nem nyomta a fa kemény törzse, és finom illatokat éreztem. Furcsa volt... mintha ha levegőben lennék... álmodom ?
Lassan nyitottam ki szemeimet, mikor egy alakot láttam... pár pislogás után tisztult le a kép: Justin a karjaiba véve, cipel.
-Tegyél le !-csattantam fel azonnal.-Hallod ?!-próbáltam valahogy 'jelezni' neki, vagy felsőjébe markolni, amit akkor vettem észre, hogy eltűnt róla, azaz nem is volt rajta. Enyhén elöntött a pír, hogy kidolgozott felsőtestét 'simogatom'.-Miért hoztál el ? Honnan tudtad, hogy ott vagyok ?-halmoztam el kérdéseimmel, de ő továbbra is előre meredten figyelt.-Bieber !!-ekkor már hangomat felemelve szólítottam/kértem arra hogy válaszoljon.
-Kevés esély lett volna rá, hogy kijutsz onnan...-megállt, s letett.-Ilyen lábbal !-halkan felszisszentem, mikor ráálltam a bal lábamra, ami szörnyen nézett ki. Csupa vér, bokám dagadt. Nem kellett volna szaladnom tegnap, amiatt a hülye bőröndért... és őszintén... el sem kellett volna mennem. Bevallom, jobb volt Biebs karjaiban.
-Követtél ?-vetettem rá egy hálátlan pillantás, pedig valójában igenis hálás voltam azért amit tett. De nem dicsérem, nehogy félreértse, és a végén elszálljon magától.
-Megjegyeztem hol ültél le, majd kora reggel eljöttem érted !... És ezt találtam !-mutatott hátam mögé, ahol egy -kisebb- felújításra szoruló régi .. 'kunyhó' állt.-Kellene egy kis segítség, hogy rendbe hozzuk ! Hozok fát... leveleket.. neked csak össze kell kötni őket !-pillantott rám, majd elindult a rengetegbe.

-Te nem is mondtad, hova tartottál...-csináltam a rám kiosztott feladatot.
-Apámhoz...-segített be, de szerintem csak azért, hogy gyorsabban haladjunk.
-És te honnan tudtad... hogy én hova megyek ?
-Mindent tudok !-mondta, de nem azzal a szokásos vigyorral az arcán.
-Családi kirándulás.. esetleg ?
-Köze sincs hozzá !-húzta össze szemöldökeit. Arcán egy pillanatra leíródott a fájdalom, amit igyekezett eltüntetni. Éreztem, hogy ha tovább 'faggatom' megint veszekedéssel fog végződni, így inkább hallgattam. Ha nem akarja elmondani, akkor nem erőltetem.

Mikor végeztünk, Justin próbálta 'kijavítani' a hibákat.
-Ez miért is kellett ?
-Ha esik.. ne ázzon be !-ugyan, hiába próbálkozom. 'Elhidegültünk' egymástól. Ne mintha akartam/akarnék bármit is, de látszik, hogy mindkettőnket megviselt. Talán azért furcsa a helyzet, mert soha nem láttam még így Bieber-t, talán azért... mert egyedül érzem magam, s kétségbeesve.

Szemembe akaratom ellenére összegyűlnek a könnyek, s érzem, ezt ki kell adnom magamból.
Testem összerezzent, mikor Justin letérdelt a lábam mellé, s egy vizes ronggyal törölgette le a vért. Amint tisztult valamennyit a lábam, láttam hogy valami csúnyán felsértette bőrömet. Mintha egy macska az -óriási- körmeit húzta volna végig rajta.
Mikor elkészült, elszakította az atlétáját, majd körbetekerte vele a lábam.

Felsegített, s bementünk a 'fa házba'.
-Mikori ez ?-néztem elképedve, mikor Bieber kivette karomat nyakából. Volt egy ágy, közvetlenül vele szembe egy ablak.
-Ha nem régi... még lehetnek itt emberek !-csillant fel a remény szemébe.
-Várjunk... egy ágy !?
-Felőlem alhatsz a földön...
-Nem neked kellene ?
-Akár visszamehetsz az erdőbe !
-Mi bajod ?
-Mi bajom ? Játszod itt magad, hogy mennyire megvagy sértődve... mintha csak te vesztettél volna el embereket az életedből !-fakadt ki, s szemei már-már csillogni kezdtek. Nem tudtam megszólalni. Valahol, igenis igaza volt. Tényleg csak sírok, és elveszettnek érzem magam, de bele sem gondoltam abba, hogy ő mit érezhet. Igazából, azt sem tudtam, hogy vannak őszinte érzései... de ezek szerint...
Az ágyhoz bicegtem, s leültem. Nem volt kényelmes, mivel bambuszból volt... de ilyen helyzetben, ez a legjobb. Bieber a másik szélén foglalt helyet, így pont háttal voltunk egymásnak.
-Igazad van ...-súgtam, de csakis a büszkeségem miatt. Egy ilyen fiútól soha nem akartam bocsánatot kérni, főleg nem igazat adni valamiben, most mégis eljött ez a pillanat.-Sajnálom...-motyogtam orrom alatt.-Csak fáj... még most is anyát látom magam előtt, ahogyan aggódik értem, és utoljára fogta meg a kezem... utoljára hallottam selymes hangját, melyben mindig ott volt a szeretet... Én igazán szeretem a szüleimet, és egyik percről a másikra elveszíteni őket... a legfájóbb... azaz ők veszítettek el... de nekem ebből a szemszögből...-szipogni kezdtem, végül megint sírni. Soha senkinek nem kívánom ezt az érzést... szülők nélkül, és ilyen hirtelen elmenni tőlük... szörnyű.

Úgy éreztem muszáj kiöntenem valakinek a szívem, és hiába az a 'valaki' nem kíváncsi rá, nem érdekelt. Nem bírtam tovább, és nem is fogom...
Összegörnyedve küszködtem könnyeimmel. Arcomat tenyerembe temettem, s próbáltam úgy elfojtani őket, de nem tudtam abbahagyni. Hatalmas sírógörcs lett úrrá rajtam, s azt az oldalamat mutattam meg, melyet soha nem akartam hogy megismerjenek...

Egy meleg kezet éreztem hátamon, majd azt hogy magához húz, s átölel. Nem tiltakoztam, arcomat Justin mellkasába fúrtam, s kiadtam magamból a folyamatosan felgyülemlő fájdalmat...